„Most nagyon sok minden van rajtam, de majd ha ennek vége lesz, pihenek.”

Ismerős mondat?

És volt már úgy, hogy csak nem és nem érkezett meg az a nagyon várt „ennek vége” stádium? Valahogy úgy, mint az a fogyókúra, amit majd holnap kezdünk el… minden nap „majd holnap”.

Az első jelek

A kiégés korai jelei nem látványosak.

Lehet, hogy reggel egyre nehezebb elindulni. Lehet, hogy ugyanaz a feladat sokkal több energiát igényel. Egyre könnyebben leszünk ingerültek. Csökken a türelmünk a kollégákkal vagy ügyfelekkel. Egyre kevésbé érdekel, hogy amit csinálunk, jó-e. Vagy éppen az tűnik fel, hogy folyamatosan dolgozunk, mégis egyre kevésbé érezzük magunkat hatékonynak.

Egyre mélyülő spirál.

Először csak fáradtabbak vagyunk. Aztán egyre nehezebb lelkesedni. Egyre több energiába kerül olyan feladatokat is elvégezni, amelyek korábban nem okoztak különösebb nehézséget. Egyre gyakrabban gondoljuk azt, hogy „csak ezt a hetet bírjam ki”. Aztán jön a következő hét. És a következő.

Eleinte talán magunkat hibáztatjuk. „Talán nem vagyok elég kitartó. Talán rosszul osztom be az időmet. Talán mások ezt jobban bírják.” – gondoljuk.

Közben pedig benne vagyunk a mókuskerékben, és nem tudjuk, hogyan léphetnénk ki belőle. Az elvárások magasak, a feladatok, amiket végzünk, fontosak. És végig ott munkál bennünk a remény, hogy „majd ha ennek vége lesz, pihenek”.

A legfontosabb kérdések önmagunkhoz

Lehet, hogy nem is mi vesszük észre magunkon a kiégés fentebb leírt első jeleit, hanem kollégák, barátok, vagy családtagok figyelmeztetnek rá. Érdemes odafigyelni rájuk. Érdemes megállni egy pillanatra, és átgondolni, hol tartunk. Mi történik velem ebben a munkakörnyezetben? Mennyire reális a terhelésem? Van-e beleszólásom abba, hogyan végzem a munkámat? Tudok-e segítséget kérni? Van-e lehetőségem valódi pihenésre? Kapok-e visszajelzést és elismerést? És ami talán még fontosabb: változott-e valami ahhoz képest, ahogyan korábban viszonyultam a munkámhoz és önmagamhoz?

Sok munkahely szervez stresszkezelési tréninget a dolgozóknak, hogy jobban bírják a munkával járó terhelést, ami nagyon jó és fontos kezdeményezés, de… a kiégés megelőzésében nem elegendő az egyénnek megtanulnia „jobban bírni”. Az egyéni megküzdés fontos, de a munkakörülményekkel is foglalkozni kell. Semmilyen relaxációs technika nem enyhítheti a stresszt, ha nincs mikor alkalmazni, mert a munkaidő minden perce be van táblázva, és még otthon is rá kell húzni 2-3 órát, mert különben nem készül el az adminisztráció.

A munkahelyi vezetés sokszor azt gondolja, hogy a dolgozóknak biztosított stresszkezelési vagy épp időgazdálkodási tréninggel ők megtették, amit a haza megkövetelt, a tanultak alkalmazása már a munkavállaló dolga. És valóban: van, hogy egy jobb időgazdálkodás, a halogatás leküzdése, vagy az időnkénti munkaközi szünet és az esténkénti pár perces relaxáció segít, mert valóban helyretesz néhány fontos dolgot, és pont erre volt szükségünk a jobb munkahelyi közérzethez.

Amikor már tenni kell valamit

Ha viszont nem így van, akkor érdemes tudatosítani, hogy ez már valószínűleg a kiégési folyamat. Amikor már azt érezzük, hogy a kimerültség tartós, a munkától való eltávolodás egyre erősebb, és a mindennapi működésünk is romlik, ideje segítséget kérni.

Nem akkor, amikor már tényleg összeomlott minden.

Hanem valamivel előbb.